2017. április 22., szombat

Majoros Nóra: Jusztinia nem tud elaludni

Január 10-én kezdtük el ünnepelni a blogon a születésnapunkat az ÖT című bejegyzéssel. Szerkesztőink azóta bontogatják a levelesládájukban az izgalmasabbnál izgalmasabb csomagokat. Ahogy beérkeztek a versek, mesék, rajzok, a sok élményből bizony bennük is mese és kép gabalyodott, akár a téma elején felvetett pókfonál. Bori meséjét ma Majoros Nóra és Bódi Kati, no meg a sarki pókok szövik tovább.

Bódi Kati illusztrációi


A fákat úgy borította be a fehér háló, mintha egy vásári árus a törzsüknél fogva beleforgatta volna őket egy gigantikus vattacukor-készítő üstbe. A háló leheletnyi szálait az éjjeli fagy még fényes kristályokkal is teleszórta, így a vattacukorfák csak úgy szikráztak a holdfényben. Minden ötéves kislány álma lehetne egy ilyen csillámos vattacukorfa, ha nem csúnya, fekete és tekintélyes méretű pókok készítenék őket. Éppen akkorák, mint egy ötéves kislány tenyere.
            Az egyik pókhálógömbben, a kopasz ágváz között fehér függöny határolta a pókgyerekszobát, ahol Jusztinia, a pókgyerek feküdt függőágyában.
            – Anyaaaaa, nem tudok elaludni – szipogta, és magához szorította pókfonalba pólyázott alvópoloskáját.
            Pókmama egy elhaló sóhaj kíséretében ereszkedett le a fa égbe nyúló sudaráról.
            – Mi a baj, kincsem?
            – Félek.
            – Nincs mitől félned. Nézd, körülvesz a háló gömbje, és mind a kettőezerhatszáztizenhárom pókrokonod a közeledben alszik. Aludj te is.
            – Anyaaaaa, mesélj nekem!
            Pókmama újra sóhajtani készült, de végül nem sóhajtott mégsem. Inkább elővett egy mesekönyvet.
            – Rímkóci Bori meséje jó lesz? – kérdezte.
            – Igen. Az emberes mesék a kedvenceim – mondta Jusztinia, és úgy helyezkedett a paplanja alatt, hogy láthassa a képeket. – Hallgathatja Bogárdögi is? – kérdezte, mielőtt Pókmama mesélésbe fogott volna.
            – Persze – mondta Pókmama, és az ölébe vette az alvópoloskát, mintha csak a pókbabája lenne.
Jusztinia kuncogott és megkérdezte Bogárdögit, kényelmesen ül-e. Amikor mindenki készen állt a mesére, Bogármama halkan és lassan, meg egy kicsit vontatottan is, hátha attól hamarabb elalszik a gyerek, olvasni kezdett:

Bori volt a Rímkóci család legkisebb lánya. Három nővér és egy báty mellett bizony nem volt könnyű boldogulnia. Szerették ugyan a testvérei, persze hogy szerették, de beteg szüleik ápolása mellett alig-alig jutott rá idejük, hogy játsszanak vele. Jóval idősebbek is voltak Borinál, nem igazán volt türelmük hozzá. Még a születésnapjáról is mindig megfeledkeztek. Az első években csak sejtette a kislány, hogy valami különleges élményből marad ki, és torkaszakadtából bömbölt reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap. Később vágyakozva figyelte, hogy a többieknek a születésnapjukon torta jár ajándékokkal, neki meg még a fülét se húzza meg senki, ha eljön január huszonkettedike.
Aztán az ötödik születésnapján Bori kipattant az ágyból, és ahogy felöltözött, a lába ellenállhatatlan erővel vinni kezdte az erdei út felé. A kis Rímkóci érezte, hogy vár rá valahol a világ eldugott pontján egy cimbora, aki enyhíteni tudná a magányát, és talán a születésnapjáról sem feledkezne meg.

            Eddig jutott a mesében Pókmama, amikor Jusztinia mély szuszogása elárulta, hogy elaludt. Pókmama mellé tette az alvópoloskát, rájuk borította a paplant, csáprágójával puszit lehelt Jusztinia arcára, aztán visszatért a fa sudarának tetejére kiigazítani a nappal megsérült hálót.
            Másnap reggel Jusztinia furcsa érzéssel ébredt. A mese képei ott motoszkáltak egész éjjel a fejében, és akkor sem akartak elmúlni, amikor felkelt. Egy homályos alakot látott álmában a fa alatt kanyargó úton közeledni, a mesebeli embert. Ugyanez a kép kísértette reggeli közben, aztán tízórai közben, és még ebéd közben is. Ebéd után aztán megkérdezte az anyukáját, gyakorolhatja-e a pókfonálon ereszkedést. Pókmama gyorsan sapkát szőtt a fejére, sálat a nyakára, és megengedte neki, hogy a legalsó ágról megpróbáljon a mókusodúig ereszkedni, de egy pókszálnyival sem tovább!
Jusztinia kiszaladt az ágra, de csak kuporgott a végén, mint akinek tériszonya van, vagy egyszerűen ügyetlen egy erős leereszkedő fonalat készíteni. Pedig sem tériszonya nem volt, sem gondja a pókfonállal. Jusztinia várt.
A fa alatt keskeny csapás vezetett az erdő félelmetes mélye felé. Ott kevésbé ártalmatlan lények éltek, mint a vattacukorliget tenyérnyi pókjai: például vérmedvék, vérfarkasok, vérborzok, vérsünök és vércickányok. Jusztinia nem is merészkedett volna a ligeten túl. De az út a másik irányban még ijesztőbb helyre vitt: az emberek falujába. Ezt az utat kémlelte a kis pók, és nem is kellett sokáig várnia, mert a falu felől imbolygó, tétova, kétlábú alak közeledett, éppen olyan, mint Jusztinia álmában.
Az alak bizonytalanul tette az egyik lábát a másik elé. Jusztinia megcsóválta a fejét, mert nem értette, hogyan lehet egyáltalán talpon maradni hat lábbal kevesebbel, mint ami normális. Az alak jobbra-balra forgatta a fejét, kémlelte az erdőt, és látszott, hogy nagyon fél. Jusztinia megint elgondolkodott, mennyire szerencsétlen lehet, akinek hattal kevesebb szemmel kell beérnie, mint neki. Az alak végül Jusztinia fája alá ért, és megtorpant. Habozott, tovább menjen-e. Jusztinia nagy levegőt vett, és egy tökéletesen megalkotott ereszkedőfonálon az alak orra elé ereszkedett.
– Szia Bori – mondta.
Bori akkorát sikított, hogy a vérmedvék, vérfarkasok, vérborzok, vérsünök és vércickányok ijedten húzódtak vissza a vackaikba.
Azzal Bori se szó, se beszéd megfordult, és olyan sebesen iszkolt vissza az otthonába, mint egy vérnyúl, akit vérróka kerget.
Jusztinia elmosolyodott.
– Szaladj csak, Bori – kiáltott utána. – Otthon torta és ünnepség vár, láttam az álmomban. Boldog születésnapot!







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése