2017. augusztus 19., szombat

Csík Mónika: Tündérnóta



Zoknim csíkos, kockás, pöttyös,
térdig ér a szára,
égbe nyúló gólyalábon
de pompásan állna.

Tarka kalap a fejemre,
szalmából van fonva,
lehetne bár pipacsokból
egybekötve-bontva.

Szoknyám csupa rózsaszínből,
csordogáló málna,
megnyalja a száját mind, ki
megfordul utána.

Kipp-kopp, kipp-kopp, páros meggyszem,
tünemény-topánka,
talpa alatt minden fűszál
hajladozva állna.

Hajam mézszín, napfénykéve,
benne tenger-kékség,
álomhajón ringna rajta
pillangó-legénység.

Hangom kristály, hegyi csermely,
illanékony sóhaj,
ébreszt, ringat, körbeölel
cirógató szóval.

Ágyam puha paplanfelhő,
áttetsző a fényben,
ha így nézem: vattacukor,
ha úgy: füst a szélben.

Göndörödök, bodorodok,
virágszárnyon szállok,
csilingelve röpnek velem
pöttöm tündérlányok.


Illusztráció: Móricz Ildikó


2017. augusztus 12., szombat

Körmöczi-Kriván Péter: LIBASOR

Fricska Dorka illusztrációja


Barna volt a nap és barna a fiú. Lehajolt a földre, megitta a harmatot, és őrizte a libákat szótlanul, nem tudta mennyit, mert a fejében nem repültek szám-s-betűfellegek. Majd az iskolában, ahol a tanító ráül a fejére és kikölti őket. Nem is várta az iskolát, kerülte a feneket. Ő mégis tudta, merre megy a napkelet, merről jön a napnyugat, hogyan szól a szél, hogyan nyerít az eső, mit kér a gyomorének, mit tapos a mezítláb.
A barna fiú szájában cigarettacsikk lógott, hetykén, piszkosan. A földön találta, láb nem taposta, és hogy örökké égjen, meg nem gyújtotta. Barna szemével nézte az utat, ami ment, ha mentek rajta. Tudta jól, üresen az út is csak áll. De akkor nem állt, mert csörömpölt rajta a sok bicikli libasorban, friss libafosban, mert a barna fiú ott talált zöldet a nyájnak, libanyájnak, pont az út mellett.
– Osztály fékezz! – kiáltotta a soreleje cserepes szájjal és az a két szó elment a sorvéghez is.
A biciklik megálltak, és velük együtt az út is. Az osztály nézte cserepes szájjal a barna fiú barna kezét, barna lábát, barna szemét, nézték a libákat. A soreleje, aminek bajsza volt, és szemüvege, fekete, kinyitotta a száját, azon dőltek a cserepek.
– Osztály jegyezd, a liba legel – kiáltotta és az osztály zsebbe nyúlt, noteszt húzott, hegyezte a ceruzát, jegyezte a libákat. Minden betűjét rátette a lapra.
– Osztály jegyezd, harminchárom – kiáltotta a soreleje és az osztály rátette a lapra.

2017. augusztus 8., kedd

Arany János – Gombos Péter: SEJTELEM – REJTELEM



Arany János
SEJTELEM
 
Életem hatvanhatodik évébe’
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
 
  
Gombos Péter
REJTELEM

Emberlétem negyvenedik hetébe’
vett engem a jó anyám keblére,
kívánva, hogy szégyent ne valljon,
Istennek kedvére neveljen.
 
Illusztrációk: Bódi Kati

2017. augusztus 5., szombat

Mészöly Ágnes: Ágnes 2.17



Ágnes asszony hol a férjed
Csak kimosok míg felébred
Vízsurrogás ne zavarja
Nagyon kényes minden zajra
Nem bírja ha sír a gyermek
Honnan veszed dehogy vernek
Jó ember ő te is látod
Egyébként sincs több barátod
Az a sok stressz benn a gyárba
Balhés srác volt félig árva
Őt is ütötte az apja
Ki mit érdemel azt kapja
Jobban kéne őt szeretned
Dupla ágyat meg nem vetned
Mindig várja meleg étel
Nem nagy dolog tedd csak széjjel
Miért baj ha iszik néha
Ne röhögcsélj ne légy léha
Honnan szedtél új ruhára
Tartsd a szádat ez az ára
Ne nyafogj hogy fosol tőle
Menjél ki a levegőre
Minden reggel hozzál tejet
Ennél úgysem lesz jobb helyed
Ne hisztizz hogy hol az isten
Tiszta alsó hogyhogy nincsen
Jobb mint tökegyedül lenni
Más se fog jobban szeretni
Nehogy róla rosszat mondj
Mosd csak véres még a rongy.


Illusztrációk: Kőszeghy Csilla

2017. augusztus 1., kedd

Miklya Zsolt: Holdudvar-séta


Pap Kata illusztrációja



Ajtó elől felkél
egy kiszolgált kutya,
kinyílik az ajtó,
jön a gazda fia.

Ajkán még ott billeg
a kenyér morzsája,
de ő már a holdat
s holdudvart kóstálja.

Kezében a póráz,
nyakörvre akasztva,
okos eb a jámbor,
engedi a gazda.

Éjszakai sétán
párszor már valának,
jó őre a pásztor-
kutya a fiának.

Főleg, ha az asszony
teli tállal várja,
kutyatápért sétál
pásztorok szolgája.

Pedig csak egy fiút
s holdat pásztorolhat,
sebaj, a hold mellett
jól elcsillagolgat.

Míg végre elpihen
holdudvar és ház is,
ajtó elé fekszik
a pásztoreb máris.

Csak előbb a fiút
körbeszagolássza,
jobb ízű az álom
gyerektársaságba.


2017. július 28., péntek

Miklya Luzsányi Mónika: A vén Tamburás



A városban Tamburásnak nevezte mindenki a vénembert, de hogy miért, azt már senki sem tudta. Igazság szerint sokan azt sem tudták, mi is az a tambura. Tán’ valami hangszerféle, de hogy milyen, arra már senki sem volt kíváncsi. A város lakói amúgy szerették a zenét, főleg, ha kocsmában verték a dobokat, húzták a hegedűket, ha folyt a sör, és ha kipirult a lányok arca a tánctól. A vén Tamburás azonban sohasem járt a kocsmákba, a térre sem ült ki a hangszerével, mint a vándormuzsikusok. Volt, aki úgy tudta, hogy otthon, a négy fal között szokott muzsikálni. S valóban. A Tamburás omladozó vén házának szorosra zárt spalettái mögül némelykor mintha zeneszó hallatszott volna ki.
– Mit csinál ez? – csodálkoztak az ablak alatt elhaladók. – Magának játszik? Egyedül?
– Azt meg minek? – kérdezte egy ficsúr. – Minek a muzsika, ha nem táncolnak rá?
– Tán’ magában táncol a vén öreg – toldotta meg röhögve egy másik nagyokos.
– Akárhogy is, bolond a vén Tamburás – összegezték a dolgot, és továbbmentek sietve. A szorosra zárt spaletták mögül kiszűrődő hangokra ügyet sem vetett senki, s egy idő után meg sem hallották már, hiszen a hangfoszlányok nem álltak össze muzsikává a fejükben.
De Mia szerette a spaletták közül kiszűrődő hangokat. Bevackolta magát a Tamburás omladozó házának kapualjába, és hallgatta a hangfoszlányokat. Halk pengetés szűrődött csak át a vastag falakon, ritkán állt össze a dallam, de ha Mia lecsukta a szemét, arcok jelentek meg előtte ilyenkor. Nők, férfiak, gyerekek, idősek és fiatalok. Mind különbözőek voltak: szőkék, barnák, kék szeműek, feketék. De mindannyiójuknak valami végtelen bánat ült az arcán. Mia szerette volna megérteni, miért ilyen szomorúak, de a hangok elszálltak, s velük együtt eltűntek az arcok is. 

Baracsi Gabriella illusztrációja


Egy napon, amikor Mia ismét ott kuporgott a vén Tamburás kapuja alatt, várva, hátha felcsendül egy dallam, hirtelen kinyílt a zöldre festett szárazfa kapu, és a Tamburás lépett ki rajta.